ÉN NEM MEGYEK SZAVAZNI VASÁRNAP!

Talán jobb az elején tisztázni: én nem megyek szavazni vasárnap! Úgy vélem így etikus, ne kelljen végigolvasniuk a a bejegyzést azoknak, akik inkább hagyják magukat megtéveszteni egy hazug propagandával mintsem tiszta fejjel végiggondolnák mi is zajlik a színfalak mögött. Maradjanak meg sajátos komfortzónájukban, higgyék csak azt, hogy akik levették a vállukról a döntés felelősségét jól döntenek majd helyettük. Nem akarom őket meggyőzni a magam igazáról. Ez a bejegyzés nem erről szól. Egyszerűen csak mesélni akarok magamról. 

Annyi bizonyos, hogy anyukám révén magyar vagyok, mondhatni "tiszta magyar", apukám révén viszont román. Ennyi az, amiben biztos vagyok, de hogy ezen kívül még mennyi fajta nemzet vére folyik az ereimben a jóég tudja. Anyukám dédszülei Trianon után egy szál batyuval és megriadt gyerekeikkel szöktek át az akkor alakuló Nagy-Romániából, de magyar nyelvterületről szülőfalumba.  Itt munkát kaptak, lakhatást és jó szót. Apukám őseit évszázadokkal ezelőtt kényszerből telepítették át román nyelvterületről, szintén egy batyuval a hátukon és félelemmel a szívükben, hiszen nem tudták itt mi vár rájuk. De ők is munkát kaptak, lakhatást és jó szót az itt lakóktól.

E két család egyesülésének eredményeként születtem meg elsőként a sorban én, majd követtek a testvéreim.  Származásom alapján tehát magam is bevándorló vagyok. Mindez csupán néhány éve tudatosult bennem. Hiszen gyerekként természetesen éltem meg a családom kettős identitását, ami nemcsak az ünnepeket, vagy jeles alkalmakat, de még a hétköznapok egyhangúságát is átszőtte. Számomra természetes volt, hogy a nagyim románul, a mamám pedig magyarul szól hozzám vagy , hogy a húsvétot kétszer ünnepeljük egy évben, nyaranta tusihoz (mătușă = nagynéni) járok, hogy játszhassak az unokatesóimmal, mama pedig soromehoz (sora mea = húgom) küld savanyú káposztáért.  

Az egyik család tehát magyar, a másik pedig román. Két eltérő kultúra, két eltérő identitás. Egyetlen dolog azonban mégis közös volt bennük: a másságuk. Annak ellenére is, hogy az egyikük éppen magyar nyelvterületről származott.  Mások voltak, mint az a közösség, aki őket befogadta. Elképzelni sem tudom milyen lehetett egy idegen országban, idegen emberek között új életet kezdeni, egyáltalán hogyan tudtak létezni egy idegen kultúrában, idegen értékrendek között. Sajnos már nincs is kitől megkérdeznem. Egy dolgot azonban biztosan tudok, amellett, hogy végül mindkét család beilleszkedett és értékes tagjává vált a helyi társadalomnak, sikerült megőrizniük és továbbadniuk az identitásukat úgy, hogy az a mai napig bennünk leszármazottakban él.

Szülőfalum közössége mikor ezt a két családot befogadta döntést hozott. Egy felelősségteljes, tudatos, humánus döntést, olyat, amilyet ő is szeretett volna ha ez fordítva történik. A közösség felismerte, hogy ez a két család egy felépített életet kényszerült maga mögött hagyni, hogy ennek a két családnak segítő kezet kell nyújtani, hogy a közösség több és értékesebb lesz általuk, hogy a sokszínűség adja a valódi erejét egy jó közösségnek.  Persze emelhettek volna drótkerítést a település határába, vagy várhatták volna tűzparanccsal a menekülőket, de nem ezt tették, gyanítom ennek még a gondolatáig sem jutottak el.

Én nem megyek szavazni vasárnap! Már magát a kérdés felvetését is aljasnak tartom, hiszen önmagában meggyalázza mindazt, amiben a felmenőim és az őket befogadó közösség hitt. Abban, hogy a segítségkérőnek kezet kell nyújtani, a segítséget nem lehet feltételekhez kötni, a segítség szívből jövő és magától értetődő és mindenkit megillet, akinek szüksége van rá!