…valami hatalmas dolog kezdetének, ami ha célba ér (és pedig beér!) nemcsak a mi, de gyerekeink jövőjére is nagy hatással lesz.
Igen a D-day akciósorozat szombati eseményéről szólok, amit a reggeli keserű és szégyentejes indulás után óriási élményekkel zártunk.
Mint egy izgatott úttörőcsapat úgy zsongott a busz a „Vajon mennyien lesznek? Leszünk elegen? Szerinted eljönnek?” kérdésektől. A félelem, az izgatottság és a kíváncsiság egyszerre kavarodott bennem, s az arcokból ítélve talán utazótársaimban is, hiszen nagy dologra készültünk, egy történelmi eseménynek lehettünk részesei, amit a tankönyvek, majd évek múlva, jó magyar szokás szerint újra -és félremagyarázhatnak. ..de én a gyerekeimnek és az unokáimnak elmondhatom, hogy ott voltam,
hogy átéltem, hogy tevékeny részese voltam egy nagy dolognak. Nyugodt szívvel nézek majd a szemükbe, amikor arról beszélek nekik, hogy mindenki maga dönt a sorsa felett, hogy mi magunk alakítjuk a jövőnket, de ehhez tenni kell és OTT KELL LENNI, nem pedig várni karba tett kézzel, bambán arra, hogy majd mások megteszik helyettem, értem!
Az Alkotmány utcában „egyenruhába” öltözött kisebb csoportok kezdtek gyülekezni: VDSZ, PSZ, HVDSZ, MSZOSZ… zászlókkal, sípokkal és kereplőkkel adták tudtunkra, hogy igen ők is a Kossuth térre tartanak. Ahogy közeledtünk az országház felé egyre kellemetlenebbül éreztük magunkat az eltérő ruházat és zászlók nélküli felállásban. ..de nem sokáig, mivel bennünket is „lekapcsoltak” a szervezők és felszereltek formaruhával, zászlókkal, hogy kellőképpen beleolvadhassunk az előttünk menetelők „seregébe”.
A parlament előtt már állt a nagyszínpad, előtte néhány száz, zászlóval felszerelt szakszervezetis. Mellette kordonokkal elkerített terület, aminek közepén csupán egy narancslés doboz árválkodott jelezve azt, itt épül majd a FAL, amit le kell rombolni. A téren zene szólt, itt-ott kiszűrődött egy-egy beszélgetés: „Nem hagyhatjuk…ebből elég…én nem ezt vártam tőlük…”.
Az Alkotmány utca hűsítő klímájából kilépve a nap meleg sugarai jótékonyan simogatták arcunkat, mintha azt üzenték volna: „Isten hozott benneteket! Örülünk, hogy itt vagytok! Mi is veletek vagyunk!”
Ahogy teltek a percek úgy gyarapodott a népes tömeg, előbb a Kossuth tér telt meg, majd az Alkotmány utca, majd megtelt a Kossuth szobor előtti „gyep” is. De a csoportok csak gyűltek és gyűltek, akiket minduntalan taps és ováció fogadott.
Izgatottan fürkésztük az egyre duzzadó tömeget, kerestük az ismerős arcokat, amikor Dr. Dániel Péter alakja rajzolódott ki a távolban. Györgyike azon nyomban tudtára is adta honnan jöttünk, s ő örömmel üdvözölt bennünket, mint régi ismerőst. Ismerős arcokból nem volt hiány, egy ízben Kovács László jött oda kis csapatunkhoz és fejezte ki örömét a találkozásnak, Harangozó Tamás az egyetemistahallgatók táborát erősítette, majd a távolban Gyurcsány Ferenc is feltűnt, akit hatalmas ovációval és szeretettel vettek körül a tüntetők.
Elmondhatatlanul jó érzés volt, ahogy tűzoltók, pedagógusok, vasutasok, nyugdíjasok soha nem látott egyetértésben osztották meg egymással gondolataikat, idegen arcok mosolyogtak egymásra, mintha régi ismerősök lennének. Csodálatosan felemelő érzés volt.
Mikor Dopeman mikrofont ragadva megnyitotta a „rendezvényt” zászlók százai emelkedtek a magasba, hajókürtök, sípok, kereplők adták tudtára Budapestnek, hogy itt valami elkezdődött. A 60ezres tömeg szinte egy szívként lüktetett és skandálta „Orbán, Lázár takarodj!”.
Számos lelkesítő beszéd hangzott el, kimondták azt, amit mi baloldaliak már a 2010-es választás után is tudtunk és előre láttunk, hogy a fidesz öncélú, mindenkin átgázoló, egyoldalú politikája nyomorba dönti az országot. A tömeget elnézve a lelkem mélyén, valahol az igazságérzetem és önérzetem között, ott motoszkált a gondolat „Na ugye, mi megmondtuk!”. De a várttal ellentétben ez az érzés nem töltött el elégedettséggel, inkább szomorúságot és szánalmat éreztem mindazok iránt, akik hittek egy hamis álomban, és most itt álltak a téren elkeseredetten, dühösen, csalódva egy eszmében és csalódva saját magukban. Sajnos a mai nap megerősítette bennem azt az elgondolást, miszerint a fidesz célja elsősorban a társadalom lelki és mentális megsemmisítése. A híradások elferdítése, a tények félremagyarázása, a vélemények semmibe vétele mind ezt üzenik. De a 60ezer (a híradások szerint alig 10ezer!) embert látva megnyugtatott a tudat, hogy még vannak, akik nem félnek, akik nem törődtek bele, akik felmerik emelni hangjukat, akik által még van esély a változásra. A mai nap nemcsak a demokrácia, hanem az összefogás napja is volt, egy új gondolkodó, érző, tenni akaró erő megszületéséé.
Nekünk, demokratáknak kötelességünk a tüntetők mellé állni, kifejezni támogatásunkat arccal és névvel. Erősítenünk kell bennük a demokráciába vetett hitet, és azt, hogy nincsenek egyedül. Meg kell szólítani őket, ahogyan azt Gyurcsány Ferenc tette kint a téren, ha csak a jelenlétével, vagy egy kézfogással, de kifejezte vele, hogy számíthatnak rá. Ő felülemelkedett az elmúlt öt év szennyén, és kiállt azokért, akik tojással dobálták.
Példát kell vennünk róla és követnünk kell, mert csak így tud a demokratikus baloldal hiteles erővé válni.
És hogy miért beszéltem az írás elején keserű és szégyenteljes indulásról?
Elkeserítő, hogy amíg a paprikás krumpli, a pogácsa és a sör 25-30 embert is képes kimozdítani bokros teendői közül, hogy valami eldugott helyen, zárt ajtók mögött hangosan kinyilvánítsa nemtetszését az MSZP, a jobboldal és egyéb aktuális politikai kérdésekről, addig egy országos méretű megmozdulás, ami céljainkat és elveinket tekintve meghatározó jelleggel bír, mindössze 4fő „Békés”DK tag számára fontos és elengedhetetlen.
Egy jó ügyért, a jövőnkért, az utódaink jövőjéért tennünk kell, de arccal és névvel, nem pedig a négy fal között suttogva, arctalanul, mert akik így „vállalnak föl” eszméket annyit érnek, mint azok az üres narancsos dobozok szombaton a Kossuth téren.
Akinek inge vegye csak magára: Bűnösök közt cinkos, aki néma!
2011. október 2.
Igen a D-day akciósorozat szombati eseményéről szólok, amit a reggeli keserű és szégyentejes indulás után óriási élményekkel zártunk.
Mint egy izgatott úttörőcsapat úgy zsongott a busz a „Vajon mennyien lesznek? Leszünk elegen? Szerinted eljönnek?” kérdésektől. A félelem, az izgatottság és a kíváncsiság egyszerre kavarodott bennem, s az arcokból ítélve talán utazótársaimban is, hiszen nagy dologra készültünk, egy történelmi eseménynek lehettünk részesei, amit a tankönyvek, majd évek múlva, jó magyar szokás szerint újra -és félremagyarázhatnak. ..de én a gyerekeimnek és az unokáimnak elmondhatom, hogy ott voltam,
hogy átéltem, hogy tevékeny részese voltam egy nagy dolognak. Nyugodt szívvel nézek majd a szemükbe, amikor arról beszélek nekik, hogy mindenki maga dönt a sorsa felett, hogy mi magunk alakítjuk a jövőnket, de ehhez tenni kell és OTT KELL LENNI, nem pedig várni karba tett kézzel, bambán arra, hogy majd mások megteszik helyettem, értem!
Az Alkotmány utcában „egyenruhába” öltözött kisebb csoportok kezdtek gyülekezni: VDSZ, PSZ, HVDSZ, MSZOSZ… zászlókkal, sípokkal és kereplőkkel adták tudtunkra, hogy igen ők is a Kossuth térre tartanak. Ahogy közeledtünk az országház felé egyre kellemetlenebbül éreztük magunkat az eltérő ruházat és zászlók nélküli felállásban. ..de nem sokáig, mivel bennünket is „lekapcsoltak” a szervezők és felszereltek formaruhával, zászlókkal, hogy kellőképpen beleolvadhassunk az előttünk menetelők „seregébe”.
A parlament előtt már állt a nagyszínpad, előtte néhány száz, zászlóval felszerelt szakszervezetis. Mellette kordonokkal elkerített terület, aminek közepén csupán egy narancslés doboz árválkodott jelezve azt, itt épül majd a FAL, amit le kell rombolni. A téren zene szólt, itt-ott kiszűrődött egy-egy beszélgetés: „Nem hagyhatjuk…ebből elég…én nem ezt vártam tőlük…”.
Az Alkotmány utca hűsítő klímájából kilépve a nap meleg sugarai jótékonyan simogatták arcunkat, mintha azt üzenték volna: „Isten hozott benneteket! Örülünk, hogy itt vagytok! Mi is veletek vagyunk!”
Ahogy teltek a percek úgy gyarapodott a népes tömeg, előbb a Kossuth tér telt meg, majd az Alkotmány utca, majd megtelt a Kossuth szobor előtti „gyep” is. De a csoportok csak gyűltek és gyűltek, akiket minduntalan taps és ováció fogadott.
Izgatottan fürkésztük az egyre duzzadó tömeget, kerestük az ismerős arcokat, amikor Dr. Dániel Péter alakja rajzolódott ki a távolban. Györgyike azon nyomban tudtára is adta honnan jöttünk, s ő örömmel üdvözölt bennünket, mint régi ismerőst. Ismerős arcokból nem volt hiány, egy ízben Kovács László jött oda kis csapatunkhoz és fejezte ki örömét a találkozásnak, Harangozó Tamás az egyetemistahallgatók táborát erősítette, majd a távolban Gyurcsány Ferenc is feltűnt, akit hatalmas ovációval és szeretettel vettek körül a tüntetők.
Elmondhatatlanul jó érzés volt, ahogy tűzoltók, pedagógusok, vasutasok, nyugdíjasok soha nem látott egyetértésben osztották meg egymással gondolataikat, idegen arcok mosolyogtak egymásra, mintha régi ismerősök lennének. Csodálatosan felemelő érzés volt.
Mikor Dopeman mikrofont ragadva megnyitotta a „rendezvényt” zászlók százai emelkedtek a magasba, hajókürtök, sípok, kereplők adták tudtára Budapestnek, hogy itt valami elkezdődött. A 60ezres tömeg szinte egy szívként lüktetett és skandálta „Orbán, Lázár takarodj!”.
Számos lelkesítő beszéd hangzott el, kimondták azt, amit mi baloldaliak már a 2010-es választás után is tudtunk és előre láttunk, hogy a fidesz öncélú, mindenkin átgázoló, egyoldalú politikája nyomorba dönti az országot. A tömeget elnézve a lelkem mélyén, valahol az igazságérzetem és önérzetem között, ott motoszkált a gondolat „Na ugye, mi megmondtuk!”. De a várttal ellentétben ez az érzés nem töltött el elégedettséggel, inkább szomorúságot és szánalmat éreztem mindazok iránt, akik hittek egy hamis álomban, és most itt álltak a téren elkeseredetten, dühösen, csalódva egy eszmében és csalódva saját magukban. Sajnos a mai nap megerősítette bennem azt az elgondolást, miszerint a fidesz célja elsősorban a társadalom lelki és mentális megsemmisítése. A híradások elferdítése, a tények félremagyarázása, a vélemények semmibe vétele mind ezt üzenik. De a 60ezer (a híradások szerint alig 10ezer!) embert látva megnyugtatott a tudat, hogy még vannak, akik nem félnek, akik nem törődtek bele, akik felmerik emelni hangjukat, akik által még van esély a változásra. A mai nap nemcsak a demokrácia, hanem az összefogás napja is volt, egy új gondolkodó, érző, tenni akaró erő megszületéséé.
Nekünk, demokratáknak kötelességünk a tüntetők mellé állni, kifejezni támogatásunkat arccal és névvel. Erősítenünk kell bennük a demokráciába vetett hitet, és azt, hogy nincsenek egyedül. Meg kell szólítani őket, ahogyan azt Gyurcsány Ferenc tette kint a téren, ha csak a jelenlétével, vagy egy kézfogással, de kifejezte vele, hogy számíthatnak rá. Ő felülemelkedett az elmúlt öt év szennyén, és kiállt azokért, akik tojással dobálták.
Példát kell vennünk róla és követnünk kell, mert csak így tud a demokratikus baloldal hiteles erővé válni.
És hogy miért beszéltem az írás elején keserű és szégyenteljes indulásról?
Elkeserítő, hogy amíg a paprikás krumpli, a pogácsa és a sör 25-30 embert is képes kimozdítani bokros teendői közül, hogy valami eldugott helyen, zárt ajtók mögött hangosan kinyilvánítsa nemtetszését az MSZP, a jobboldal és egyéb aktuális politikai kérdésekről, addig egy országos méretű megmozdulás, ami céljainkat és elveinket tekintve meghatározó jelleggel bír, mindössze 4fő „Békés”DK tag számára fontos és elengedhetetlen.
Egy jó ügyért, a jövőnkért, az utódaink jövőjéért tennünk kell, de arccal és névvel, nem pedig a négy fal között suttogva, arctalanul, mert akik így „vállalnak föl” eszméket annyit érnek, mint azok az üres narancsos dobozok szombaton a Kossuth téren.
Akinek inge vegye csak magára: Bűnösök közt cinkos, aki néma!
2011. október 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése