VAJON KI DÖNTI EL?

Vajon ki dönti el, hogy valaki meddig fiatal és mettől idős? Vajon ki húzza meg a határvonalat fiatal és idős között, vajon ki dönti el, hogy ami az idős lelkében és fejében van már mit sem ér?

Egyáltalán van válasz bármelyik kérdésre?

Talán nem is lehet. Emberek vagyunk, emberi érzésekkel és gondolatokkal. Emberek, akik személyiségüket, tapasztalataikat, gondolataikat teszik bele abba a halmazba, amit társadalomnak nevezünk.

Nem zárhatunk ki senkit a halmazból, csak azért mert idős. Nem tehetünk kivételt ember és ember között, hiszen mindannyian értékeket hordozunk, tudást és bölcsességet. S mindettől válik
társadalmunk egésszé és értékessé.

Szerencsés vagyok, hiszen ismerhettem nemcsak nagyszüleimet, de dédszüleimet is. A térdükre ülve hallgathattam a meséket, melyet néhol az élet néhol saját fantáziájuk hozott a világra. Mindig csodálattal hallgattam őket, ámuló szemekkel néztem fel rájuk és kapaszkodtam biztonságot nyújtó karjaikba, ha féltem. Gyerekként elhittem, hogy ők minden tudás birtokában vannak. Ma már persze tudom, hogy ez valójában nem így volt, hogy nekik is voltak kételyeik, rossz döntéseik és persze nem tudták a választ minden kérdésre. De egy dolgot biztosan tudtak, tudták hogyan kell erős és szilárd hátteret adni nekem, a gyermeknek, tudták mikor kell megfogniuk a kezem, tudták mikor kell hagyni elesni és tapasztalni és ami a legfontosabb sosem feledték, hogy ők példák nekem!

PÉLDÁK, csupa nagybetűvel!

El sem tudom képzelni milyen lett volna a gyermekkorom, majd a felnőtté válásom nélkülük, s vajon milyen emberré váltam volna ha ők nincsenek…ők az öregek!

Talán ezért, talán a neveltetésemből fakadóan, de bennem erős és szilárd tisztelet alakult ki az idősebbek iránt. Valahogy mindig úgy éreztem ha egy társaságban idősebbek is vannak köztünk baj már nem érhet, s a kérdéseimre választ remélhetek. Az időseket egy védőhálóként képzeltem el, akik mindig megfognak a zuhanás előtt.

  Sokszor, mikor a fiatalok az időseket említik, mintha valami távoli, tőlük eltérő, ismeretlen, esetenként értéktelen, üres halmazt képzelnének el. Egy olyan fura képződményt, ami csak hátráltatja őket és koloncként lóg a nyakukon. Számomra mindez amellett, hogy bántó érthetetlen is.

  Hallgatva a 83 (!) éves Vitányi Ivánt a DK kongresszuson, látva azt a lendületet és aktivitást, ami benne lakozik, bevallom szégyelltem magam. Szégyelltem fiatalságom tudatlanságát, a tapasztalás hiányát. Szégyelltem mindazt a hiányosságot, ami bennem van. S irigyeltem mindazt a tudást, amit ő birtokol. Hiszen az idősek valljuk meg olyan tudás birtokában vannak, amelyet csak az idő múlása adhat meg egy embernek, hosszú évek leforgása alatt szökken szárba majd hozza meg gyümölcsét.

Kedves fiatalok!

Ti oly sokszor elmondtátok már, hogy „túl sok az öreg”, oly szívesen hangoztatjátok, hogy „mi vagyunk a jövő” és a „mi jövőnk a tét”. Miért hiszitek azt, hogy az idősebbnek nincs jövője, miért hiszitek azt, hogy az idősebbnek nincsenek álmai, miért hiszitek azt, hogy többek vagytok náluk? És miért akarjátok megfosztani magatokat az idősek bölcsességétől, tapasztalatától, erejétől?

Nektek még nagy szükségetek van arra, hogy tanuljatok az elődök hibáiból, hogy meghallgassátok az útmutatásaikat, hogy kezet nyújtsanak számotokra ha féltek. Nektek még nagyon nagy szükségetek van a "Vitányi Ivánokra" mindenhol, legyen az a DK vagy bármely más közösség.

2012. március 17.