...ahol találkozott a MÚLT és a JÖVŐ a
jelenben. A MÚLT megfogyva, megfáradva, elgyengülten várta ott a JÖVŐT.
Várta őt, hogy idős testét majd felemelje, hátára vegye, és úgy cipelje
mázsás súlyként, mint koloncot, mint keresztet egy újabb életen át.
Várta, hogy a JÖVŐ erős kezeivel a fejére helyezze a koronát és véres
kardként hordozza ráncos, agg testét miközben Ő őszülve, fogatlanul,
hajlott háttal integet a népnek a magasból…
A MÚLT hívta találkára a JÖVŐT október 13-án Békéscsabán, hogy beszélgessenek a jövőről s felidézzék a múltat.
A JÖVŐ tisztelettel üdvözölte a MÚLTAT, kezet nyújtott felé, s huncutul kacsintott. Üde mosolya,
zsenge bája, erőtől duzzadó keble baljós árnyként vetült a MÚLTRA, aki hellyel kínálta s csendben, kétkedve nézte, s hallgatta őt.
A JÖVŐ elmondta merre tart, s hová kíván érni, elmondta mit akar, s ezt hogyan kívánja elérni. Tisztán és világosan! A MÚLT fürkészve kereste saját helyét a szavak közt, de nem találta. Dühösen nézte, ahogyan a JÖVŐ megfogalmazza terveit: sehol egy félmondat, egy félreérthető gesztus, egy kétes szószerkezet. Mindez új volt a MÚLT számára, ő ezt nem így képzelte. S látva az elszántságot a JÖVŐ arcán kétségbeesett… hirtelen felkiáltott, s azt mondta nem látja a JÖVŐT, merre van, hol bujkál, jöjjön elő!
A JÖVŐ csendben megfogta a kezét, s odasúgta: „Itt vagyok! Itt is voltam melletted, csak egy időre mintha elszundítottál volna. Tudom kellemetlen az ébredés, de ezen túl kell esni!”
A MÚLT zavarában egy fura félmosolyt dobott a JÖVŐ felé, majd érthetetlen mondatokba kezdett. A beszédnek se vége se hossza nem volt, csak egymás mellé rakosgatott szavak halmaza. A MÚLT nem adott útravalót, nem látta el jó tanáccsal a JÖVŐT, nem mondott s nem tett semmit azért, hogy a JÖVŐ lépteit biztosítsa az indulás előtt.
De a JÖVŐ tudta, hogy a MÚLTTÓL ezt nem is várhatja, hiszen a MÚLT nem a JÖVŐT látja benne, hanem az ellenfelet, akivel le kell számolni.
A JÖVŐ számára érthetetlen volt ez a gondolat, hisz szerinte a MÚLT csakis a JÖVŐBEN élhet tovább, s ha nincs JÖVŐ elvész a MÚLT is.
A JÖVŐ így csak annyit kért a MÚLTTÓL hagyja őt élni s dolgozni, mint ahogy azt a RÉGMÚLT tette ővele.
A JÖVŐ nem jött üres kézzel, ajándékot is hozott a MÚLTNAK, egy tükröt. De a MÚLT nem örült az ajándéknak, azt mondta a tükör hazudik, s amit láttat nem való. De a JÖVŐ tudta, hogy a tükör nem hazudik, hisz előtte ő is belenézett, s meglátta benne a MÚLT összes hibáját, rossz döntését s jól az emlékezetébe véste.
A JÖVŐ a találka végén egy csokorba kötötte elhangzott szavait s mosolyogva, barátsággal nyújtotta át a MÚLTNAK, hogy emlékezzen majd erre a napra.
Kétlem, hogy a MÚLT vázába tette a csokrot, kétlem, hogy öntözte, s így kétlem, hogy az gyökeret tud majd verni a kopár talajon.
Végezetül egy nagyon tanulságos és megfontolandó gondolat:
„Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá – segíteni kell neki.” (Müller Péter)
2011. október 18.
A MÚLT hívta találkára a JÖVŐT október 13-án Békéscsabán, hogy beszélgessenek a jövőről s felidézzék a múltat.
A JÖVŐ tisztelettel üdvözölte a MÚLTAT, kezet nyújtott felé, s huncutul kacsintott. Üde mosolya,
zsenge bája, erőtől duzzadó keble baljós árnyként vetült a MÚLTRA, aki hellyel kínálta s csendben, kétkedve nézte, s hallgatta őt.
A JÖVŐ elmondta merre tart, s hová kíván érni, elmondta mit akar, s ezt hogyan kívánja elérni. Tisztán és világosan! A MÚLT fürkészve kereste saját helyét a szavak közt, de nem találta. Dühösen nézte, ahogyan a JÖVŐ megfogalmazza terveit: sehol egy félmondat, egy félreérthető gesztus, egy kétes szószerkezet. Mindez új volt a MÚLT számára, ő ezt nem így képzelte. S látva az elszántságot a JÖVŐ arcán kétségbeesett… hirtelen felkiáltott, s azt mondta nem látja a JÖVŐT, merre van, hol bujkál, jöjjön elő!
A JÖVŐ csendben megfogta a kezét, s odasúgta: „Itt vagyok! Itt is voltam melletted, csak egy időre mintha elszundítottál volna. Tudom kellemetlen az ébredés, de ezen túl kell esni!”
A MÚLT zavarában egy fura félmosolyt dobott a JÖVŐ felé, majd érthetetlen mondatokba kezdett. A beszédnek se vége se hossza nem volt, csak egymás mellé rakosgatott szavak halmaza. A MÚLT nem adott útravalót, nem látta el jó tanáccsal a JÖVŐT, nem mondott s nem tett semmit azért, hogy a JÖVŐ lépteit biztosítsa az indulás előtt.
De a JÖVŐ tudta, hogy a MÚLTTÓL ezt nem is várhatja, hiszen a MÚLT nem a JÖVŐT látja benne, hanem az ellenfelet, akivel le kell számolni.
A JÖVŐ számára érthetetlen volt ez a gondolat, hisz szerinte a MÚLT csakis a JÖVŐBEN élhet tovább, s ha nincs JÖVŐ elvész a MÚLT is.
A JÖVŐ így csak annyit kért a MÚLTTÓL hagyja őt élni s dolgozni, mint ahogy azt a RÉGMÚLT tette ővele.
A JÖVŐ nem jött üres kézzel, ajándékot is hozott a MÚLTNAK, egy tükröt. De a MÚLT nem örült az ajándéknak, azt mondta a tükör hazudik, s amit láttat nem való. De a JÖVŐ tudta, hogy a tükör nem hazudik, hisz előtte ő is belenézett, s meglátta benne a MÚLT összes hibáját, rossz döntését s jól az emlékezetébe véste.
A JÖVŐ a találka végén egy csokorba kötötte elhangzott szavait s mosolyogva, barátsággal nyújtotta át a MÚLTNAK, hogy emlékezzen majd erre a napra.
Kétlem, hogy a MÚLT vázába tette a csokrot, kétlem, hogy öntözte, s így kétlem, hogy az gyökeret tud majd verni a kopár talajon.
Végezetül egy nagyon tanulságos és megfontolandó gondolat:
„Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá – segíteni kell neki.” (Müller Péter)
2011. október 18.
Nincsenek megjegyzések:
Új megjegyzések írására nincs lehetőség.