DE HÁT MÉGIS KIK AZOK A CIVILEK?

Nem tudom hova tenni azt a mérhetetlen ellenszenvet és sok esetben gyűlöletet  amit magukat melldöngetve civilnek nevezők a DK és Gyurcsány ellen tanúsítanak. De nem csak ellene, hanem úgy együtt az egész baloldal illetve az egész politikai ellenzék ellen. Persze lehet bíráskodni mások felett és  ítéletet mondani, lehet helyteleníteni a döntéseit a lépéseit. Szíve joga bárkinek. Sőt mi több kell is, hiszen a kritika által fejlődünk, az érdemi viták visznek mindig egy lépéssel előbbre. 

De, hogy megbélyegzik és kirekesztik, sőt elhatárolódnak éppen attól a közösségtől, akik a kezdet óta nyíltan arcukat és nevüket vállalva kiállnak a demokrácia elvei mellett, éppen egy olyan országban ahol a sunyi mutyizgatás, a "féltem a bőröm ezért inkább befogom a pofám és tűrök" elve uralkodik, ahol

A SZEGÉNYSÉG ELLENI KÜZDELEM VILÁGNAPJÁRA

„Aki szegény az a legszegényebb”

Van egy elfeledett rétege a társadalomnak. Ma már szinte tudomást sem veszünk róla. Azt gondoljuk ugyan ők mások, ők nem mi vagyunk. Kínos vitákat folytatunk róluk, elemezzük őket, mint egy kőzetet a Marsról. Figyeljük, hogyan élnek, hogyan szeretnek, szajkózzuk az ócska sztereotípiákat, s közben egyre csak távolodunk tőlük, s azt hisszük ezzel erős, áttörhetetlen falat emelünk köréjük. Kerüljük a velük való találkozást, a közös pillantásokat. Félünk tőlük, mint egy járványtól, nehogy

NEM SZERETEM A FOCIT, DE...

Nem vagyok futballszurkoló, nem járok focimeccsre, sőt már nem is szeretem a focit. Mondhatni teljesen kívülálló lettem a témában. 

De ez nem volt mindig így. Volt idő, amikor még számomra ismerős arcok futballoztak a magyar válogatottban, amikor még megnéztem a tv-ben a közvetítést, amikor még büszke voltam ha a magyar válogatott nyert vagy méltó küzdelemben maradt alul. Volt idő, amikor az "Anyád!" volt a legsúlyosabb szitokszó, amikor még szomorúan ugyan de szívből gratuláltunk a győztes félnek, amikor még szotyit dobáltunk a pályára és nem petárdát. 

"FORTÉLYOS FÉLELEM IGAZGAT"

Azt mondják a harag rossz tanácsadó. Talán ez így is van, hiszen hirtelen haragunkban a jól átgondolt döntések helyett ösztönből, dühből cselekszünk. Megbántunk, megalázunk másokat, mert elégtételre vágyunk. Olyan kijelentéseket teszünk, amelyek csak a leghátsó gondolatainkban léteznek. Teret adunk legbensőbb érzéseinknek, megérzéseinknek és kimondjuk azt, amit nem lenne szabad.

Talán éppen ezért rossz tanácsadó, mert kimondjuk azt, ami legbelül fáj és hangot adunk annak, ami a leghátsó gondolatunkba fészkelt. Csakhogy ezek a gondolatok mind-mind bennünk éltek, ott voltak akkor is, amikor szerettünk, és akkor is, amikor együtt nevettünk, de kimondani nem akartuk, mert bántó és sértő. A harag viszont éppen ezeket a legmélyebb, őszinte gondolatokat hozza felszínre. És a

„ORBÁNNAK MENNIE KELL!”

Ezzel a mondattal kezdte beszédét Gyurcsány Ferenc a tegnapi kongresszuson. Majd folytatva gondolatait kifejtette hogyan, s miként, s mi lesz majd azután. Tiszta és világos beszéd volt. Hamiskás, álszent ígéretektől mentes őszinte beszéd, amit a közel 2000 fős közönség nem csak hallott, hanem MEGHALLOTT és nem csak értett, hanem MEGÉRTETT. Megértettük azt, hogy ez a párt nyitott és átlátható, mindeközben színes és vibráló. Megértettük azt, hogy ez a párt olyan lesz, amilyenné tesszük, s annyit fog érni amennyi munkát mi belefektetünk.

VAJON KI DÖNTI EL?

Vajon ki dönti el, hogy valaki meddig fiatal és mettől idős? Vajon ki húzza meg a határvonalat fiatal és idős között, vajon ki dönti el, hogy ami az idős lelkében és fejében van már mit sem ér?

Egyáltalán van válasz bármelyik kérdésre?

Talán nem is lehet. Emberek vagyunk, emberi érzésekkel és gondolatokkal. Emberek, akik személyiségüket, tapasztalataikat, gondolataikat teszik bele abba a halmazba, amit társadalomnak nevezünk.

Nem zárhatunk ki senkit a halmazból, csak azért mert idős. Nem tehetünk kivételt ember és ember között, hiszen mindannyian értékeket hordozunk, tudást és bölcsességet. S mindettől válik

NEM VOLT MIT ÜNNEPELNI...

 Nem volt mit ünnepelni a mai estén, sokan mégis ezt tették. Habzsoltak, dőzsöltek, tivornyáztak egy haldokló beteg teste fölött. Tort ültek ők, a gyász torát, de a beteg még él, igaz testébe már szinte csak hálni jár a lélek, de a beteg MÉG ÉL!

Nem volt mit ünnepelni, hisz ez most itt a csend ideje volt. Az oltalom és az együttérzés ideje. Most, amikor sorra halnak el a demokrácia bástyái, sorra tűnnek el a szabadság zászlói nincs mit ünnepelni.
Nincs mit ünnepelni ott, ahol a halál a küszöbön áll, nincs mit ünnepelni ott, ahol a pusztulás jövője sarjad.